A veszekedés tudománya

Veszekedni néha muszáj. Az okos veszekedés akár hasznos is lehet, hiszen aligha létezik olyan párkapcsolat, amely konfliktusok nélküli. Márpedig a konfliktusokat nem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert annak előbb-utóbb rossz vége lesz.

A kapcsolatanalízissel foglalkozó szakemberek szerint vannak jó és rossz veszekedések. A jó veszekedés oka egy konkrét sérelem, tartalma maga a konfliktus, célja pedig a konfliktus megoldása.

A rossz veszekedés azonban csak látszólag szól egy konkrét sérelemről. Valójában a másik embernek ront neki. A veszekedőt nem a probléma idegesíti, hanem a partner. Célja nem a probléma megoldása, hanem a másik ember megalázása. Úgy veszekedjünk hát, mondják a pszichológusok, hogy azzal megoldjuk, ne pedig gerjesszük a konfliktusainkat.

Ha a veszekedés célja csak egy helyzet, nem pedig egy ember elutasítása, akkor biztosra vehető, hogy kibékülünk. Ha szeretjük azt, akivel veszekszünk, édes lesz az összeborulás. Ha azonban elegünk van belőle, már csak lustaságból, a magánytól való félelmünk, esetleg a gerekeink miatt vagy anyagi megfontolásból vagyunk vele, akkor a veszekedést nem követi feloldás, megbocsátás, megkönnyebbülés. Tüske marad utána, fájdalom és egyre mélyülő elkeseredettség. De miért is veszekszünk?

Azért, mert nem képes levinni a szemetet

Ugye ismerős a problééma? Hiszen hányszor mentél haza munka után holtfáradtan, két karod tele szatyorral. Tudtad, hogy még főznöd, mosogatnod, teregetned kell. És csak azt kérted attól a fránya pasastól, csak annyit, nem többet, mindössze azt, hogy ha lemegy újságért, vigye már le a tegnapi szemetet, legyen szíves. És levitte? Naná, hogy nem. Nem vitte le. Eszébe sem jutott, hogy le kéne vinnie. Így aztán nyugodtan sörözik, hasán az újság, fél szemmel a meccset nézi, lába a dohányzóasztalon.

Hol voltál ilyen sokáig, kérdezi, amikor belépsz. Mert éhes, azért kérdezi. Választ persze nem vár. Nem érdekli, hogy a főnököd hazaindulás előtt öt perccel tett le az asztalodra egy hosszú listát, hogy csak ezt írja még be a gépbe, legyen szíves. Ha érdekelné elmondanád, hogy a busz persze elment az orrod előtt, aztán húsz percig semmi. Mire megjött, úgy tele volt, hogy egy időben hárman is álltak a lábadon. Aztán a zöldségeshez is be kellett ugranod, hogy krumplit vegyél a húshoz, amit reggel bepácoltál, és elromlik, ha nem sütöd ki. Neki, ugyebár.
Mindez azonban őt teljesen hidegen hagyja. Mert már nem szeret. Vagyis? Vagyis nem hagyod szó nélkül ezt a szemét szállítási dolgot. Ennyire se vagy képes, mondod. Ő meg nem érti. Mi van? Ezen problémázol? – kérdi ingerülten. Majd leviszem, ha vége a meccsnek. Te azonban ekkor már nem tudod tűrtőztetni magad. Berohansz a szobába, elzárod a tévét, minimum pipogya ingyenélőnek nevezed, és zokogsz, amiért már nem szeret. Holott csak annyi történt, hogy elfelejtette levinni a szemetet.

Azért, mert megint intőt hozott a gyerek

És amikor intőt hoz, akkor persze az apjára üt, nyilvánvalóan az apja vére. Azért szemtelen, azért kezelhetetlen, mert ilyen géneket örökölt. Az apjától. Nem is tőled. Azért neveletlen, mert az apjának soha nincs ideje rá. Mintha csonka családban cseperedne. Mint elvált szülők hátrányos helyzetű magzata, oly apátlan.

S te magad is éppen, mint egy élő ember özvegye robotolsz egész nap, míg ő, a teremtés koronája csupán dolgozik. Nem ér rá tanulni a fiával, se szülői értekezletre menni. Ha otthon van, akkor se nagyon szól, olvas vagy a számítógép monitorját bámulja. Mert fáradt. A fiúgyerek meg, ugye, az apja mintáját követi. Hát igazán nem róható fel neki, amiért ő is SMS-eket írogat matekórán, és semmi más nem köti le, csak a szerepjátékok, amiket ismeretlenekkel játszik az interneten.

Azért, mert cselédnek néz

Persze tudhattad volna, mielőtt ehhez a barátságtalan, szófukar pasashoz hozzámentél feleségül, túráztatod magad a gyerek friss intője fölött. Anyád megmondta, nem hozzád való. Apád is óvott tőle, hiába. Szerelmes voltál abba a két mélybarna kutyaszemébe. Amikor a te világító zöld szemedbe nézett. Rég volt. Nem nézett a szemedbe már évek óta. Eleged van. Nekirontasz. A fiad már megint intőt kapott, kezded eleve két hanggal magasabban, mint kéne. Jó, majd beszélek vele, jön a válasz. Ez azonban téged nem elégít ki.

Veszekedni akarsz, panaszkodni. Azért, mert elhanyagol, átnéz rajtad. Cselédnek érzed magad, és ez nem elég, még a gyerekneveléssel is kudarcot vallasz. Hát persze, hogy őt hibáztatod. Hogyan bírnád ki különben. Esténként, mint a zsák, összegömbölyödik. Te még beszélsz, ő már alszik. Bocsáss meg, drágám, mondja, nehéz napom volt, s már horkol is. Te meg nem tudsz elaludni.

Arra gondolsz, nem így volt ez valamikor. Nem aludni feküdtetek le egymás mellé. Ölelés nélkül nem múlt el nap, se éjszaka. Mi történt? – morfondírozol, s mindig oda lyukadsz ki, hogy van valakije. És füleled, ha telefonál, vizsgálod az ingeit, rúzsfolt után kutatva, de nem találsz árulkodó jelet.

Mégse tudod a feszültséget magadba fojtani. Reggel tehát morogsz, mert összegyűrve tette vissza a törülközőt, mert nem hajtotta fel a vécédeszkát, nem csavarta vissza a fogkrém kupakját. Nekimész hát még indulás előtt. Közlöd, hogy eleged van, nem vagy se cselédje, se az anyukája. Ő meg néz, nem érti. Honnan is tudhatná szegény, hogy csupán féltékeny vagy, semmi más.

 

Forrás: http://www.astronet.hu/test-es-lelek/lelekgyogyaszat/a-veszekedes-tudomanya-101536

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>